Kétszáznegyven év telt el mióta utoljára láttam. Kétszáz. Kibaszott. Negyven. Év. Most itt van Saint Louisban, csak tudnám mit keres itt. Drake megbízásából voltam úton, és mire visszatértem ő is itt volt, és most nem tudom mit kezdjek vele. Tombol bennem a harag, az ősrégi kihűlt gyűlölet hogy ott hagyott engem és Gilt. Julien megmondta hogy Romero menekülőre fogta, de nem hittem neki. Szembe nevettem, és hittem hogy el fog jönni értünk. Értem, és a cicánkért. Gil megérdemelte volna hogy élhessen, még ha én nem is. Nem érdekelt volna ha én beledöglök. Feketében és lezserben vagyok. Farmerben és fekete mellényben, kiegészítőkkel indulok el a cirkusz területén belül, hogy közöljem a Város Urával hogy elhagyom a várost, mielőtt összetalálkoznék vele és megkeserítené az életemet még jobban. Vagy én az övét. A folyosók sötétek és kihaltak, nem találkozok szembe másokkal, de akkor..... megérzem azt a sötét szagot. Azt a régi, ismerős szagot amit sok sok éve nem éreztem már. Arcszesz és még valami. Az egyik sötét sarkon állok meg a falnak dőlve hogy megvárjam mert erre tart. Pont erre, basszameg. - Nézzenek oda, ki van itt. Mr Bohen személyesen... - gúnyolódok ahogy félhomály borítja az alakom, és nem sietek elé állni. Ajkaimon rosszindulatú mosoly. Kíváncsi vagyok mit fog reagálni. Bár nem érdekel annyira. - Döbbentnek látszol... Talán meglep hogy itt vagyok? - kérdezem, ahogy kibontakozok előtte és arcomon nem tükröződnek érzelmek.
Most már neki mehetek, nem fog senki és semmi visszatartani attól, hogy egy a Drake számára is csak terhet jelentő vámpírt megöljek. Valahol megért, szán, és támogat is. Hiszen, ezt a háborút is , mint megtudtam, az egyik utódja miatt csináltuk. Talán az egyetlen, akit beharapott. Bátor. Nekem, nincs szükségem vámpír társra. Akit el tudtam volna magam mellett fogadni, már halott. Rég halott. A sírkő bizonyítja, ahol Gilead, Darren, és az ő Milo sirköve pihen, az Angliai birtokomon. Eltemettem őket. Tudom ,az emberi életemnek nem kellene már fontosnak lennie számomra. De, azzal, hogy elvesztettem őket, kiöltek belőlem minden könyörületet. S bár Belle vámpír lettem, nagyon is jó fegyver a képességem. Rengeteg információt szerzek, és mára már le se kell feküdjek senkivel, hogy az aurderemet tápláljam, elég, ha a vágyaikból táplálkozom, vagy a szörnyrészem bevágom egy hatalmas partiba. Tetszik neki, nem, akkor is. Amilyen rémes természete van, néha igazán elviselhet egy-egy ilyen akciómat, főleg ha ezzel akarom büntetni. Ezzel is, a számos lehetőség közül. A báromba készülök, egy három emeletes épület, kőből építették, így a tűz ellen mondhatni jól véd, és örvendek a mostani tűzbiztonsági előírásoknak is. Minden tűzbiztos. A bárom pedig maga a tökély. Az alsó szinten fogadok mindenkit, az amolyan közösségi sztriptíz, hely. Megvannak a napok, hogy mely napokon kik, és mit adnak elő, így rengetegen látogatják a klubot, nincs kizárva senki sem a másságáért. Cserébe azt kérem a vendégeimtől,hogy ha nem tetszik nekik az aznapi ajánlat, ne jöjjenek. Jobb szeretem, ha békesség van. Ez a bár lefoglal, mert amúgy boltom megy magától, rendesen, a netes , a videós, a webshopos, tökéletesen működik. ~Maradjatok, és élvezzétek a mai estét, rendezkedjetek be az új helyen, én el leszek…~ Persze, egy őr lesz a közelemben, mert nem engedne el a szörnyrészem mindenféle felügyelet nélkül. Ahogy megyek, megérzek egy különös régi illatot, számomra kedveset, de nem foglalkozom vele, számtalanszor csaltak meg már az érzékeim. Ám amikor meghallom a hangot is, megrázom a fejemet, durva érzéki játék, és haladok tovább, figyelek az érzelmeimre, nem akarok más prédájává válni, elzárom az elmém, még a szörnyrészem elől is. De csak kiválik az árnyékok közül egy alak, és kénytelen vagyok megtorpanni, az arcát látva pedig ledöbbenek, ezt nem tudom eltitkolni előle. Elegáns, modern kori öltönyt viselek, pont beleolvad az ing is a sötét anyagba, a szemeim mégis zöldes szürkén kavarognak, mintha egy nyári csillaghullás zápor látszódna bennük. - Meghaltál. – jelentem ki szilárdan. Nem uralkodhatnak el rajtam az érzelmeim, nem szabad. Sokkal inkább lettem volna Drake véréből való, nehezen tanultam meg uralni az érzéseim, és érzékeim. Az új képességemmel együtt. Határozottan állok a lábaimon, nem fogok megmozdulni innen. Az elméjét érintem, és nem vagyok rest használni azt a fajta hipnózisom, ami a bellek sajátja, és hat a vámpírokra is. - Mondd el, hogy ki vagy, és miért szórakozol velem. Az Ő vámpírja vagy? – lépek közelebb hozzá, és elkapom a gallérját, de ennyire ismerős, igazi vonásai csak egyvalakinek lehettek, halvány emberi emlékeimen át felsejlik az arca, a szemöldöke íve, az ajka gúnyos villanása. Az…élettelen tekintete, tényleg ő lenne?
Figyelem a lépéseit, olyan ismerősek és mégis idegenek ahogy elegáns ruhákban sétál, leszarva mindent és mindenkit maga körül ahogyan régen is tette. Voltak kivételek, és valaha volt hogy még szeretettel gondoltam rá, de most.... nem tudom már mit érzek mert hosszú századok teltek el azóta hogy láttam és csapdában vergődtem amíg ki nem törtem és meg nem öltem mindenkit akinek kicsit is köze volt az elrablásomhoz, már csak azt az egyet keresem. Azt az egyet, aki elragadta Gilead-et tőlünk, mert imádnivaló cicafiú volt, még ha az akkori kor nem is fogadta el a mi kis trojkánkat. Nem érdekelt sosem a külvilág véleménye és ezen az sem sokat változtatott hogy vámpír lettem. Maximum még inkább nem érdekel, és a helyi fiatalság között könnyedén elkeveredek és a kedves jellememen sem sokat csiszolt az idő és a sok válogatott kínzás amiket elszenvedtem. Vannak amik nem gyógyultak be teljesen. Ahogy megáll és méreget, érzem benne a hitetlenkedést, ehhez nem kell szuper erőnek lennie. - Meghaltam. Úgy nézek ki mint aki él, most komolyan? - nevetek fel keserűen, és ércesen, azon a hangon amit régen úgy szeretett. Régen.... régen én is szerettem. Megérzem az erejét áramlani, de nem engedem be. Vagyok olyan öreg mint ő, nem kerekedhet fölém csak úgy, azt sosem tűrtem el. - Tudod kinek az agyával baszakodjál! - horkanok fel ingerülten és megvillannak a viharszürke szemeim ahogy elkap és közelebb húz magához. Nem sietek kiszabadulni és hagyom hadd nézzen meg alaposan. Lássa minden vonásomat. Elhúzom a szám a rám olyan jellemző félmosolyra, most egy piercing van benne de más nem változott, aztán elválok tőle. - Eleget nézegettél, nem vagyok múzeumi darab. Na, elhiszed már amit látsz vagy még mindig valami kibaszott illúziónak gondolsz? - kérdezem. Már csak a macskám hiányozna a kezeim közül, de Sidi.... már csak messzi emlék.
Erős, tényleg ő az! Szinte alig hiszem el, ő az! Mégis nyugodt vagyok, megörzöm a nyugodtságomat, mert nem veszíthetem el a fejemet, az erőm miatt sem. Az egyik része tőlem külön áll, és elég akaratos tud lenni, de ezért jó, hogy kéznél van a számomra egy szörnyrész, és ha úgy van, rá küldöm az energiáimat. Nickolo pedig megoldja, bár olyankor elég haragos szokott lenni, egy ideig. Viszont, nem mondom, hogy nem kárpótolom őt ilyenekért utána. A hangja, ezt soha ,de soha senki se tudná utánozni. Beleborzongok, és épp elmerülnék a megrohamozó emlékekben, amik szex körül forognak, és egy-egy kandalló mellett töltött meghitt esténél, amikor valamilyen népdalt énekelt, megrándul a farkam, érzem. Mégis, a hangja az ,ami felráz, és magamhoz térek. A szemtelensége az, ami visszaránt, és lusta mosollyal az ajkamon válaszolok neki. Szempilláim rebbennek meg csak egy kicsit, egy oroszlán tart erre, a kölyke után fut. - Gyere el velem a báromba. – indulok meg, és teszek pár lépést el mellette, várom, hogy velem tartson. - Sok mindenről kell beszélnünk. – nem parancsolok, ezt ő is nagyon jól érezheti, a végére már megtanultunk együtt élni, úgy viselkedem vele, mintha mi sem változott volna. Ahogy, azt viszont tudom ,hogy nem lenne jó, ha itt beszélgetnénk a közös múltunkról, vagy a jelenlegi , azóta is élő közös ellenségünkről. Ám ekkor az oroszlán kölyök levadássza a térdem, bár én meg sem rendülök a mozdulattól, szikla szilárdan állok, és Milot várom. Mögöttünk az anyja beér minket, és lehámozza rólam a kölyköt, mire fancsali arccal pillantok a ruhámra, és inkább elindulok arra, amerről jöttem, hogy a ruhám rendbe szedjem. Ami kukára van ítélve, és aztán újat vegyek magamra. - A hívó állataim. Kell egy terület, ahova elköltöztetem őket, ahol saját falkát alkothatnak. – magyarázom, ahogy belépek a szobámba, és csak remélem ,hogy követ. Elindulok a fürdőbe, és ledobálom magamról a felesleges holmimat. - Azt hittem, hogy végérvényesen meghaltál, Milo. – lépek ki a fürdőből, meztelen, hogy a gardrób szobába megyek az öltönyöm kiválasztani. - Eltemettelek, Darren az elrablásotok után is kutatott utánatok, és addig jutott, hogy meghaltatok mindketten. Gil hamarabb, mint te. – érezheti, hogy nem hazudok, hiszen őszinték a szavaim.
Visszalököm az erejét, erőszakosan és indulatosan, de nem megyek tovább, nem akarok betörni a gondolataiba. Nem akarok látni semmit, és őt se igazán akartam. Mereven nézek rá, és egyedül a hangom fejez ki némi gúnyt és élt hogy ne méregessen mint valami piaci portékát, mert nem vagyok az, és sosem viseltem jól hogy ha tárgyként kezeltek, és talán éppen ez táplálta azt a dühöt ami miatt sikerült felülkerekednem a fogvatartóimon és visszaszereznem a szabadságom.Volt némi problémám az erőm szabályozásával, de azt hiszem éppen ez mentett meg és aztán megtanultam. Most ismét tombol bennem a harag és a düh. Romero nem az oka, inkább a mozgatórugója, és katalizátora ennek. Másra vagyok dühös.... - Miért gondolod hogy mindig minden úgy fog történni ahogy TE akarod. Nem megyek sehová! - horkantok fel, de a folyosóról azért követem és egyetlen jeges pillantást vetek csak az oroszlánokra. Nem érdekelnek különösebben, nincsen hívóállatom, talán soha nem is lesz. - Persze, persze - nem érdekelnek az oroszlánok és a problémáik. Egyetlen cica érdekelt, az pedig meghalt. És a macskám is, még évszázadokkal ezelőtt.... Most is van egy fekete macskám mondjuk, de ő már nem az akire emlékszem. - Nos, nem mondanám hogy élek, továbbra sem. Meghaltam, amikor a szememre vetették hogy nem jössz. Amikor Gil meghalt mert nem élte túl a gepárdokat akik darabokra tépték. Nem kapta el a kórt, belehalt a sérüléseibe. A te neveddel a ajkán hal meg és ezért gyűlöllek.... - horgad fel bennem a harag hiszen Gil halála értelmetlen volt, és csak nekem okoztak vele fájdalmat, mert én voltam ott és láttam mint a szemeiben örökre kihuny a pajkos fény. Láttam ahogy minden pillanatban várta Romot. - Darren.... jó ember volt, de ember volt. Nem látott át az illúzión... - fordulok el sebzetten, mert emlékszem rá. Az életünk része volt, amikor még volt saját életünk. Emberi élet. Olyan régen volt. - Tudod ki áll mögötte, ugye? - kérdezem fagyosan, érzelemmentes hangon.
Próbálok vele úgy viselkedni mintha ott maradt volna abba az egész, amikor még éltünk, de érzem, hogy hatalmas szakadék tátong köztünk, és minden harag rám irányul. Megszoktam, nem érdekel, de tőle mégis rosszul esik. A gardrób szobában állva döbbenek meg, épp az arcom törlöm a törölközőbe, de bele akadok a mozdulatba, Gil a gepárd kórba halt bele… Miért reméltem, hogy öregen, ketten egymás mellett haltak volna meg? Hiszen elrabolták őket is. - Milo, a meghívóm kamu volt, amint betettem a lábam a házba, semmire sem emlékszem. Foszlányok. Darren ember, majd oroszlán és mindegy. – rázom meg a fejemet, az arcom bezár, bár belül üvölteni tudnék. Megrázni, de felesleges. Minden kísérletem az lenne, engem lát bűnösnek. Holott, én is szenvedtem. Mást sem szerettem volna ,hogy a karjaim közt tartsam, de… ahogy rám néz, ahogy viselkedik velem. Régen tudtam ,hogy így védekezett az ellen, hogy a magam módján szeressem. Ma? Sok idő telt el. Gyűlöl. Én pedig valahol mélyen darabokra török. Ha itt lenne az a barom nagy medve testű oroszlánom, most hátulról át ölelne, és erőszakkal ültetne az ölébe, ez az ő terápiája minden rossz gondolatomra. Rohadék! - Darrenek megtiltották, hogy segítsen nekünk bármit is. Megígérte, hogy titokban nyomozni fog, de igazán sosem segíthetett rajtunk. Oroszlán volt, Belle Morte udvarában. – öltözöm fel, kimarad a nyakkendő, tartom tőle a távolságot, noha oda szeretnék menni hozzá, átölelni, és hagyni, hogy elöntsék őt az én érzéseim is. Noha, nem hinném hogy… nem tudom. Ha érezne még irántam valamit ,azzal az érzéssel együtt az ardeurt táplálva, igazán jól tudnék lakni. De nem, tudom, hogy ezeknek az időknek már vége, már akkor ,amikor azon az estén elraboltak, egy vámpírnak eladva. Nem volt joga ehhez senkinek sem. - Igen, azt is tudom, hogy hol van. – állok meg vele szemben. Ezt mindenképp meg kell tennünk, nekem is, ott kell legyek, és a saját kezemmel kell elpusztítanom! Elindulok a szobámból, egyenesen a folyosón át, a kijárathoz tartok. Olyan tempót diktálok, amit ő is tud tartani, és rövidesen ott vagyunk Julien házánál, oroszlánok és gepárdok héderelnek mindenhol. Amióta Drake átvette a hatalmat a város felett, nőtt az enyém is, sosem gondoltam volna, hogy képes leszek rá, de a gepárdok lettek a másik hívó állataim. Belle Morte az összes macskafélének tud parancsolni, az utódai kevésbé kimagaslóak mint ő. Az ardeurt küldöm rá a váltókra, és ott, ahol vannak, úgy esnek egymásnak. Fehéren csillognak a szemeim, és ezüstösen áramlik körbe az erőm. Milot kihagyom, és érzem, Julient is, nem tudja mire vélni ,hogy a szörnyek egymásnak estek minden zugban, és a vámpírok sem tudnak ellenállni, azok is hamarosan annak esnek neki, aki épp a közelükben van, nem érdekel. Csak mi hárman, és a Julienhez vezető úton fejek fognak hullani, emlékszem az arcokra, azokra, akik elfogtak. Vámpírok voltak, ott röhögtek felettem. Gyilkos düh szikrázik a szemeimben, mire néhányan felsikoltanak fájdalmasan. Nem bánthattak, erős nyugtatót kaptam, hogy mozogni sem bírtam ,de ébren voltam, láttam, és hallottam, ám beszélni sem voltam képes. De tudtam, hogy miket beszélnek, mi az, amiről szó van. Gil és Milo megkefélése, és megalázása, és oda dobják a gepárdok elé őket, élve! Hadd falják fel őket! Mocskos gerinctelen férgek! Milo vállára simítom a kezem, és megszorítom a vállát, rá várok.
Hidegen meredek rá, rezzenéstelen pillantással, de nehezemre esik megőrizni a hideg véremet és nem nekiesni. Jellegtelenül pillantok a macska váltókra, nincs velük semmi bajom, de nem a legjobb helyen és időben vannak. A kinézetem ellenére nem vagyok mostani vámpír, és megvan a magam ereje amit használhatok. A szobájába követem, de ennél messzebb nem akarok menni és megállok az ajtóban ahogy öltözködik. Már nem tud újat mutatni, és nem jövök zavarba egy izmos test látványától és homályosak az emlékeim róla. Lassan tisztulnak le, ahogy nézem őt, de amennyi haragot érzek nem hoz lázba semmi sem. A döbbenete az, amire reagálok és félmosolyra szalad a szám széle. Szomorú, kelletlen, dühös félmosolyra. - Nem tudtad? Együtt voltunk egy darabig... Gepárdok között tartották fogva akik kínozták, de nem árult el téged. Sose tette pedig tönkretették, szétszedték és leopárddá akarták tenni hogy engedelmeskedjen.... Már nem volt elég ereje hogy megbirkózzon a sebekkel amiket okoztak neki - mesélem el neki színtelen hangon mert én végignéztem. Ott voltam az utolsó pillanataiban, és nem foghattam a kezét és nem tudtam neki semmit mondani. Nem tehettem semmit. - Tudom. Most már tudom, a döbbeneted túl őszinte hogy hazudj. Könnyebb téged gyűlölni mint magamat - vonom meg a vállam, mert valamilyen szinten hibásnak érzem magam én is Gil halála miatt. Valahogy... nem tudom, meg kellett volna védenem, vagy akadályoznom, de képtelen voltam rá. - Nem érdekel mi volt, de jó ember volt, és méltatlan halála volt talán neki is. Nem tudom, de kár érte - kedveltem a testőrt és mindenest aki velünk élt szintén, és bár akkoriban amolyan szolga volt, mégis megbecsültük őt, mert jó harcos volt. Megvédett minket amennyire tudott. - Én is tudom - nézek vissza rá, nem mond semmit újat azzal hogy tudja. Bár a kérdés inkább az hogy miért nem tett semmit még? Nos, nem érdekel. Elfordulok tőle, és megvárom amíg elindul. Mellette megyek, határozottan és hidegen. Már nem vagyok az a régi játékszer. Nem tartozom sehová és senkihez. Hozzá sem. Egyenlő fél vagyok, mert az erőm nekem is megnőtt az évszázadok alatt. Julien háza nincs olyan messze de a macskafélék szaga messziről kiszúrja az orrom, és elfintorodom ahogy odaérünk. Nem pazarlok rájuk sok energiát, egyenesen az ajtóhoz indulok és erőszakosan berúgom. Amerre nézek mindenütt megvadult váltók és vámpírok esnek egymásnak, vagy épp saját maguknak és hideg láng lobban fel bennem ahogy hozzámér. - Eressz el! - rázom le az érintését. Nem akarok semmit, és senkit érezni, és szabadjára eresztem a gyilkos dühöt. Nem kifejezetten vámpírerő ez, de elég hatásos és elég sok ahhoz hogy a maradékot leteremtse a lábáról. Átlépek rajtuk, és előre haladva az első ismerős vámpír láttán robban fel bennem az elemi ösztön. A torka után kapva tépem ki onnan. Emlékszem rá! A mocskos szavaira, és a mocskos érintésére. Az erőszaka és a megaláztatásra. Mindenre emlékszem. Rávicsorgok a másikra is aki nekem támad és rövid tusakodás után zúzom szét a bordáit hogy emberi vértől dobogó szívét kitépjem. Véres és mocskos, de tátaposok a szívre. Minden fájdalom, minden kín.... minden feltör és majd meg fulladok tőle. - Julien! - morgok, ahogy őt keresem továbbra is, és érzem hogy Romero sem tétlenkedik mellettem/mögöttem/körülöttem.
Csak egy pillanatra feledkezem meg magamról, amikor elmondja, hogy mi történt Gillel, ekkor foszlik le az álcám, és állok meg néhány pillanatra, üresen bámulva a padló irányába, átfut minden halvány emlékem az én Gilem arcáról, hangjáról, a kacajára már nem is emlékeszem, pedig volt neki, ó de még milyen volt! Enyhén rándul meg egy izom az arcomon, ahogy a szavai visszarántanak a jelenbe, ebbe a ridegségbe, amiben élek. Nem kezdek el semmit hozzávágni a fejéhez, még azt hinné, hogy versenyzek vele azon, hogy kinek volt szarabb ,vagy jobb a fogságba esése ideje alatt. Egyszerűen nem, most egy valamire kell koncentrálnom. Arra, hogy megöljük azt a rohadékot. A területre érve, puszta kézzel megyek annak neki, aki nekem ront, és volt elég ereje, akarata, hogy kizárja magából az energiáimat. De ez érdekel a legkevésbé, tombolok, minden haragom, dühöm, utálatom, és megvetésem egyetlen vámpír felé irányul. Mit nyert? Eméletileg Belle kegyeibe férkőzött, azzal, hogy megszerzett engem, neki. Kurvára nem érdekel. Némán tombolok, egy hang sem kúszik fel a torkomon, és érzem. Tudom ,hogy a menedékébe húzódott. Mitől fél? Meggyengült volna, most hogy a korábbi város urát leváltotta Drake? Helyes. Annyira sem méltó, hogy hozzá érjek. Tetőtől talpig véres vagyok, nem izgattam magamat a külsőm miatt. Keveredik rajtam az embereké, a váltók vére, és a fajtársaimé is, akik nemrég emberi vért szívtak. Egyedül a szürke szemeim világítanak a sötétben, a zakómtó is megszabadultam, vagy leszaggatták rólam, nem izgatott. Minden dühöm és energiám a fal betörésére összpontosítom, a századok és az emberi éveim alatt felgyülemlett gyűlölet, és megvetés, és fájdalom, minden feltolul bennem, és ahogy megállok a betört ajtó romjaiban, fehér porfelhő ragad rám, akár még szellemnek is elmennék. Utat törnek belőlem az érzelmeim, hogy Milo is megvet,és gyűlöl, pedig csak szeretni akarom. Rohadtul nem lesz kegyes hozzád semmi és senki, így a végén Julien ,te sem voltál az, senkihez, sosem. Az én erőmet nem arra tervezték, hogy öljön, és semmiféle örömöt sem akarok neki megosztani, erősebb valamennyivel, mint én ,hiszen idősebb nálam. De nem fejlődött sosem olyan mester vámpírrá mint én ,vagy Milo. Talán ezért az egy dologért hálás lehetnék neki, de sosem fogom ezt megköszönni neki, hiszen tönkre tette az életünket. Görcs kapja el a testét, szinte az összes csontja bele is roppan, és még törhetnek is. Ívbe feszül meg a teste, egy ponton elkaptam és igen, megosztottam vele a fájdalmat, amit azóta hordozok, amióta vámpírrá tettek. Üvölt, és vergődik, illetve próbálna, mert satuba fogom a metafizikai testét. Nem moccanok, nem tudok megmoccanni, mert ez hatalmas erőfeszítéssel jár, hogy az érzéseimmel, a vágyaimmal, fájdalmat okozzak, de megteszem, meg kell tennem! A falba kapaszkodom. - Lent...lent...itt vagyunk lent, Milo . -köhögök fel, és érzem, hogy valaki megtámogat erővel, talán Nico az, vagy az új város urának tett esküm, ebből merítek erőt, de tény, hogy megerőltettem magamat. Mégis elégtételt jelent, hogy ott látom vergődni a földön, és csak üvölt és üvölt. Kiegyenesedek, és hidegen pillantok rá. Nem kellenek szavak, nincs könyörület, azt akarom ,hogy lássa, ahogy ugyan azok a szemek néznek vissza rá, amelyek rám is, amik egy cseppnyi sajnálatot sem mutattak, csak eladtak. Tönkre tették a gyermekkori legjobb barátomat is, a bentlakásosban, és aztán az utána következő életemet is. Meg sem érdemelné, hogy gyorsan vessünk véget az életének.
